Egy főiskolára jártunk, ők alattunk egy évvel, s tényleg jó barátság volt köztünk, sokat beszélgettünk. Az ő hármasuk, meg én. S egyik barátunknak volt ő a nagy szerelme. Néha interneten váltottunk pár szót, de mivel nem használom a fészt, ez is múltidő. Több száz kilométerről érkezett hajdani barátnője sírjához. Felemlegettük, hogy hajszárításnál mindig eszünkbe jut ő. (Akkor és "utolsó cseppként a pohárban", attól kapott agyvérzést, ami elvitte, fiatalon, negyven sem volt még. Számára pótolhatatlan barátnő veszett el. Számomra pedig egy beszélgetőtárs a munkahelyemre járó pedagógusok közül, akivel nagyon jól megértettük egymást.) Másik emlegetettünk az ő volt szerelme, aki 56 évesen kapott agyvérzést a ház legkisebb helyiségében, miközben kétéves kislánya fogadta a hazatérő anyát, hogy a csúnya apa nem szól hozzám... Persze másról is szó esett.
A szeretettankomat jó időre feltöltötte ez a találkozás.
Bizony, jók az ilyen találkozások. Néha csak ennyi kell az embernek, hogy jobban érezze magát.
VálaszTörlésSzerencséd van - hogy kedves ismerőssel találkoztál. Engem is leszólított valaki nemrég(szinte semmi emlékem nincs róla és elég "futó" hivatali ismeretség is volt) - de dőlt a nőből sok sztori, jó hangosan, a nevemet kiabálva - hát rohadtul kellemetlen volt...Szóval nem minden efféle találkozás kellemes.
VálaszTörlésKellemes találkozásom volt néhány napja...
VálaszTörlésKb 40 év után - a vonatra szállva nevemen szólított egy régi kolléganőm... Nehezen találtam ki a nevét.
Sosem gondolhatjuk, hogy kiben milyen nyomokat hagyunk.
Katici, igen ez nagyon kellett. Fodorka, szerencsém volt. Márta, valamiért be kellett menjek a városba, almáért. Néha a tudatalatti jobban tudja, mint mi, miért.
VálaszTörlés