Szőlóhegyen, erdőkeresőben

Ma délután a szomszéd Vöröske találóhelyét próbáltuk megtalálni. Jelentem sikertelenül, mert akkora dagonya van fent az erdőkben, nem mertünk továbbmenni. Viszont bejártuk a falu körüli összes szőlőhegyet. Találkoztunk kedves meghívókkal, egy pohár boritalra. No, de az urak eléggé elázottak voltak, nem tehetek róla a részegektől bebénulok vagy őrjöngök. Születési hiba vagy élettapasztalat.

Szóval ígéretet kaptak tőlünk. Aztán jöttek útmutatásaik (s az előzetes otthoni műholdas tájékozódás ) alapján a szőlőhegyek, régi pincék, s néhány új csoda. Mert vannak. Vannak. Nem fotóztam. Zsebi imádta, hogy kirándulhatott, én rossz szívvel tértem haza, mert még mentem volna. Hiába, a régi túrák emléke benne él az emberben, örökké.

S egy kis költészet is legyen hozzá:
  Nézd:

    színt váltó jelenés díszleteként fut a táj.

Érzed-e, mint foszlik szét, elmaradozva, mi gyötrő

    gond volt, dac, keserű vád, hiu gőg, vak erény?

...

Sűrül az emberlakta vidék; falu jő, a kanyarban

    pajta, meszelt falu ház, templom alatt temető.

Kis takaros hegyek állnak körben s a tűnt fiatalság

    színe szürődik a táj hars, mai fényein át,

....

Szőlők, pincék: minden perc új látnivaló. Nézd,

    ifjúl-vénül a föld, sarju, gyümölcs szaga száll.

Vércse elől rejtőzik a búza közé a pacsirta

    s vándor fecske suhan így haza: húz valami

mély vonzás. Itt, itt a helyünk: szemeinkben a távol

    éggel az itthoni föld fészkire szállni alá.

Keresztúry Dezső: Dunántúli hexameterek