Oldalak

2014. március 31., hétfő

Ágnesnek, a tegnapi bejegyzéséhez


Lázár Ervin: Zsiga föstő fest
Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
- Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
- Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? - kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.
- Azért sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
- Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák...
- De nem és nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom!
- Hát hogy gondolod, kedveském?
- Nem tudom - sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt - pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
- Na, várj csak - mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját - és láss csodát! -, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.
És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
- Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
- Te vagy a föstő, neked kell tudni - mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.
- Ej - morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.


2014. március 30., vasárnap

A művészke apja

erőszakos, zsarnok és követelőző

elhozta a gyereket az anyaiskolából, de már az új helyről is vinné tovább, más településre

vinné akárhova a művészkét, de senkinek nem kell. Pedig művész már! -  közli az apa.

néhány települést feljelent, s várja a csodát a következő településen

 mentorának mondom:  kicsit lejjebb kellene adni a viselkedéséből, mert a gyermeke alatt ássa a fát

fiát  az anya elhagyta, egyedül neveli, stb., válaszol a mentor

Elgondolkodom: hány anya neveli elhagyottan, vagy magára hagyottan a gyermekét, gyermekeit, hány engedhet meg magának ilyen viselkedést? Kit és miért jogosít fel ilyen viselkedésre, ha esetlegesen tehetséges az amúgy beteg gyermek? S ha nem beteg, akkor is? Ha lenne benne némi alázat, szerintem többre menne vele. Vagy míg nem akad emberére, aki megállítja az arroganciát, erőszakot és követelőzést? Várom, hogy mikor akad. Mert ugyebár úgy szól a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. S közben sajnálom a gyermekét, mert ellene hangolja az osztálytársait, az iskolá(ka)t, az intézményeket. Holott ő úgy gondolja a gyerekért tesz meg mindent Így? Ilyen áron?


Mára, a kertből



Radnóti Miklós: Hajnali kert

Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem
egy könnyű felleg úszik ép
fölötte fenn az égen.

Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hűvös levél
a felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.

Ülünk a kertben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállainkat.


2014. március 29., szombat

Tavaszok

Tegnap egy régi kertben, kert mellett jártam. Ibolyaszőnyeg fedte, somot szedtünk. No, nem egy időben, inkább a képzelet játszott velem.

Elmerengtem, mire is emlékszik a gyermek? A két kastélyra a faluban (Radó és Berzsenyi).


  Radó


A Berzsenyi

Az első mellett gazdasági épületek, azt hiszem műemlékké is nyilvánították az egyik részt, a régi kúriát.


 Mellette cselédlakások, ill. akkor már a leszármazottak, az odatelepítettek éltek ott?

 S a kúria épülete mögött a KERT. Sétautak, s ami a mezőtől leválasztotta a bokrok (som és mogyoró), a puszpáng, s köztük virágok nyílhattak valamikor... Amire emlékszem. Az, hogy ez egy kastély kertje volt az akkor soha nem jutott eszembe.

S az ibolyás, körülkerített? Sarkán egy házzal, amit az én gyermekkoromban szép, új, kétablakos kockaházzá építettek át. Lehet, hogy ez anno kertészház volt? Ez is csak tegnap jutott az eszembe.

S tegnap a napfényes Húsvét, mikor mentünk ki a határba, azaz kert mögé, köré ibolyát szedni. Szőnyegként borított be mindent. Aztán évekig vártam egy újabb ilyen alkalomra, soha többet nem volt részem benne. Rosszkor voltam rossz helyen? Az időjárás volt más? Máskor kaptunk iskolai szünetet?

S még egy ibolyás tavasz. 86-ban, még mielőtt lebetegedtem. A turistacsoporttal mentünk vonattal, aztán leszálltunk egy faluban, ez ma ami falunk. S indultunk felfelé az erdőnek. A vasút előtt kerültek elő  laposüvegek, felmelegítendő a hideg reggelben. Aztán át az erdőn, végig a hegyháton, hogy kikössünk egy szőlőhegyen, ahol slambuccal vártak minket. Az erdő, a napsütés, a jó hangulat, s bent az erdőben az út mellett végig ibolyaszőnyeg. Abban az időben folyamatosan túráztunk, de ilyen emlékem nemigen volt máshol.

Aztán elmaradt a gyermekkor, elmaradtak a kirándulások, a legjobban ezeket hiányoltam. Mondhatni belehaltam. Nem számított, hogy a kitörő betegség miatt nem tudtam beszélni, enni, nyelni, mindez nem számított, de kirándulni sem mehettem, hisz fiatalkorom óta ez az életem volt.

Nekem máig nem kell víz, nem kell wellness, nekem erdő kell, mező kell, s hegyek kellenek, ezeket szeretem. Itt pihen meg a lelkem, itt vagyok otthon. Ez az életem.

(A kastélyokról: gyermekkoromban az elsőben még szükséglakások voltak, aztán mindkettőből gyermekotthon lett, munkát adva a falubeli asszonyoknak és otthont  rászoruló gyerekeknek.Hét közben az intézményben, s hétvégén a patronáló családoknál. Ma már (pontosabban két éve, mikor ott jártam) mindkettő üres volt. A gyermekotthont évtizedekkel ezelőtt felszámolták, aztán a másodikban a SZÜV-nek lett továbbképző központja.Később bezárták, s a kapu, mikor ott jártunk még mindig zárva volt. Kár értük.)

Ma reggel (PÉNTEKEN)

hatalmas csattanással lezuhant a fürdőszobai  neon üveg búrája.

Aztán én is összezuhantam, azt hiszem ez volt a figyelmeztető jel: eddig és netovább. Itthon maradtam, próbálom magam pihentetni, amennyiben tudom. Az is előny, hogy legalább a munkahelyen nem kell dolgoznom.

Aztán lehet, hogy szokás szerint mint a főnix feltámadok. Bááár, mostanában túl sokszor fekszem ki. Lehet, hogy sok a sok, de lehet, hogy sok a front.

Egy utólagos mondat, mint kiderült piszkozatolt bejegyzésből, a tegnapi naphoz. Este belrenyúltam, a gáztűzhely égőjébe, odébb akartam tenni a lángelosztót. A meleg, ami az ujjamat értre térített észhez. Így úsztam meg. S rádöbbentett: a szervezet mindig jelez, hogy eddig és netovább.




2014. március 27., csütörtök

A városi kert ÉSZ

Nem véletlenül írtam így a címet, s egy tv műsorra sajdít. Mert, mint kezdő kertész még rengeteget tanulnom kell. Tehát

az úgy volt tavaly megterveztem a virágoskertet, s férjem szerint, mert nem keltek ki azonnal  a magok, átterveztem. Meg önszorgalmulag is keltek magok, tehát megoldódott a dolog, csak nem értetem miért nem keltek ki.


Már el is feledtem az egészet, múlt héten megkapáltam, kigazoltam a kertecskét, látom ám, hogy  valami kis bordó hajtások törnek fel. Még jó, hogy hagytam őket, mert gyanús volt a tervezett megjelenésük. Ma már sötétzöldek, s feltehetőleg a bíborkasvirág kelt ki egy év múltán. Tavaly odavoltam, mert nem kelt ki. Akkor itt a meglepetés!

S még pár kép, de mi nagyon elmaradottak vagyunk, tulipánilag:




S az ember a fotóról látja a gazok jelenlétét, inkább zavaró jelenlétét. A botok, nádak a kertész kutyája ellen vannak.



A páfrány egy újabb helyen. Keresem a növények helyét, s óriási szívfájdalmam: a primulák virágoznak csodaszépen, de a csiganépség máris támadásba lendült. Sóznám őket, de nem látom, alattomban támadnak.




Ez pedig illatos hagyma, a tavalyi gannai kiránduláskor szedtük valahol  a határban. Örömömre kihajtott, s ahogy látom elszórta a magjait, mert "fiak" jönnek fel többfelé.

2014. március 26., szerda

Szösszenetek

  • Meglátogattam idős (87) éves barátnőmet. Ő rendezgette a volt sógora új feleségét (86). Azt hiszem ebben a korban már nem az évek száma, hanem az egészségi állapot a lényeg. Viszont mióta nem láttam őt, ő is lerobbant, szemmel láthatólag. A barátnőt addig érdekelte a családja, míg a pénzét meg nem csapolták. Mióta a számláról letiltotta őket, hanyagolják. Az én barátnőm a támasza, de már ő sem bír saját magával sem. Őt is kihasználta nagy család anyagilag rendesen. Sokszor elgondolkodtam, ha rászorul őrajta ki fog segíteni? A család nem, az biztos. Egy szeretni való, nagyon jó ember. Amúgy.
  • Beáztattak minket (már a wc-t a negyedikről), a frissen festettet. A biztosító hamar intézkedett, festő ígérte a jövetelét , két hete. Felkerestem, neki 58 féle dolga van, nem ér rá. A gond csak egy, elfelejtett ideszólni, ne várjam. Amúgy becsületes embernek ismertem meg. (Megcsinálnám én, már a festés részét, de lehet, hogy vakarni, s valamit ott alapozni is kellene. Nos, ez már szakértelem, magamhoz képest. De ennyi munka hozzáértőnek nem munka.) Passz.
  •  Magányok: özvegyasszony, hatvanas, dekoratív, ügyes. És magányos. A hegyen akadnának udvarlók, de mondta, csak szomszédként jöhetnek hozzá. Amúgy egyedül van, nincs sokszor kihez szólni, a templom mellett elkezdett járni mindenféle programokra, magányát oldandó. Az idős barátnőm is erre panaszkodik. A rekedt megszólalásra, a több napos hallgatás után. S egy újabb magányos szomszédasszony.,ugyanerre panaszkodik. Ha gyereket kell vigyázni, etetni, jönnek a gyerekek, aztán futnak, nem érnek rá. Ő is alig beszél, főleg ősztől tavaszig, emberekkel. Mondjam tovább?

2014. március 25., kedd

Ma reggel ilyenem van: Kálváriák





Márkó

Dsida Jenő: Út  a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik

s szemét lehúnyja - úgy legyen!
Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.

Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene. 

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.




Városlőd





 

Lókút

Ma reggelre



mert a meditációs könyvem erre nyílt ki. A hűtőmön is fent volt, ezt láttam mindig, csak mostanában másra cseréltem. Nagyon szép. S van még egy imám is, majd megkeresem.

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.

2014. március 24., hétfő

Egy másik könyvről,

a változatosság okán, most kicsit a női kegyetlenségről, rivalizálásról IS. Nem, nem bandaháború, inkább barátnői és azok udvartartása(i), bár ez inkább mellékszál. A főszál egy vagy több haláleset, azok okainak keresése egy családban. Titkok és elhallgatások, avagy miért felelős a történelem, milyenné válunk mi, emberek a körülményeink miatt. Fájdalom, árulás, barátság, szerelem és HAZUGSÁGOK. Mindez egy szigeten, Guernsey szigetén Franciaország és Anglia között. S álljon egy mondat itt a könyv ajánlójából: "Catherine története lebilincselő és krimisen izgalmas nyomozás egyszerre két idősíkban. Emellett elképesztően hiteles bemutatása egy kamasz lelkének. Ám jócskán túlmutat önmagán: nekünk, itt és most is akad épp elég hazugság, amivel ideje szembenézni. A szikla szélén állva."

 

S pár mondat, ami megfogott:


"… az élőktől tudhatjuk meg  a legtöbbet a múltról, de talán csak a halál után vagy a halálban létezik az igazság.
Egy falubolondja is rájöhet, hogy semmire sem létezik egyszerű vagy egyetlen magyarázat, csak a HIVATALOS VÁLTOZAT van, amely eltakarja a titkokat."
Mary Horlock

  A könyv könyvtári leltári száma: 177771. 3.  Ezt csak érdekességként írtam ide.

2014. március 23., vasárnap

Egy könyvről

A könyv

 


 melyet olvasok  néha elrettent, máshol átsejlenek  a gyermeki kegyetlenségről, bandaharcokról írt könyvek. S mindezek hátterében a romániai hétköznapok annak minden, vagy majd minden jellemzőjével a nyolcvanas évek közepén. Számomra oly kegyetlen világ, hogy már többször félre akartam tenni. Végül a könyv győzött, vitt magával, nem engedte félreállítani magát. A korról, s hasonló élethelyzetekről mások és más országokból is írtak. Ami egyedivé teszi a kisfiú szemszögéből megírt elbeszélések, melyek sorából áll össze a történet.

S ami elgondolkodtatott, a párttitkár nagyapa távozásra biztatja unokáját, az,  akinek minden megadatott.(S mit ill. kit vettek el tőle?)  Az, aki állami temetést kapott. Tisztelem, becsülöm, akik  maradtak, s most a könyvet olvasva is megértem azokat az ismerőseimet, akik a távozás mellett döntöttek. Biztos nem ok nélkül.

2014. március 22., szombat

Bolhapiacos emlékek




s lett ismét egy képkeretem, csak elfeledtem fotózni. A bögre derutai, rögtön kicsíptem, egyre növekszik a kollekcióm. S ki hívta mindezekre fel a figyelmemet? Frances Mayes! Akármilyenek is a vélemények róla, én kedvelem  a könyveit.

Amikor szórtam ki a

régi Nők Lapjákat valamelyiket a kezembe vettem, s átfutottam. Egy riportban aláhúzott sorokat találtam. Néha, ha toll van nálam, s vannak értelmes mondatok, többet is aláhúzok.

Akkor jöjjön a mostani: "Nem azért kell okosakat mondanunk, hogy okosabbaknak tűnjünk, hanem, hogy okosabb legyen  a világ általa. Ahogyan nem azért próbál szebb lenni egy nő, hogy ő okvetlenül jobban tetsszen, hanem mert ettől a világ is kicsivel szebb lesz."

Szegő András beszélgetőpartnere Ljudmila Ulickaja volt. Hát nem volt igaza?


2014. március 19., szerda

Az a baj

hogy nincs itt a férfi, akit szeretek, hogy melegségével lelket öntsön belém

nincs itt a macska, akit szerettem, hogy éjjel jól célzottan landoljon a hátamon, s megfelelő terepgyakorlatok után elhelyezkedjen  a lábamnál, s melegítsen

hogy nincs itt a fiam, hogy segédkertészként némi segítséget nyújtson

így maradtam éjjelre és nappalra magamnak, pihenéses beosztással végzem a kerti munkát

egyetlen segítő segédmunkásom van, Zsebi, mikor guggolok, a lábam közt beújik be, simogatást kérve, ha mozdulok a labda a lábamnál, jelezve, hogy dobhatom neki.

Dobnám, dobnám én, ha tudnám, ha mozdulni tudnék, örülök, ha a tuskóig elvánszorgok, s pihenhetek. (Nem kell itt fene nagy munkálatokra gondolni, csak kicsikre, azt is jól beosztva.) Viszont jó a levegő, süt a nap, fúj a szél. (No, ez már kellemetlenebb!) A tuskón elnyugszom, átmelegszem, s egy utolsó nekifutás hátravan a gyümölcsfák beöntözése. Hátranézek a kert felé,

 

 a nap nyugszik le, átvilágítja a virágzó barackfát, rohanok(!!!) a fényképezőgépért.

 


Mert ugyebár fotózni azt kell, azt mindig kell, míg mozdulni tudok. (Legfeljebb a gép fókusza nem áll be, pedig a nap oly szépen világítja nyugtában meg a krókuszokat. Ugyebár a pillanat művészete...)

Aztán már nincs kint, csak bent. Utolsó mozdulataimmal átolvasom az ismerős blogokat, hozzászólni, ahhoz energia kellene. (Ezért elnézést!) S lefekszem, csak fekszem, mert még gondolkodni sincs erőm.



(A blogbejegyzés erőgyűjtés után készült...)

2014. március 17., hétfő

Szombati virágok





Csukás István: Virágmondóka

Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,

éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,

málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.

Totyog,

lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol

nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.

Üröm,

pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,

nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,

közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:

ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,

szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.

Vizenyős félelem,

őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.

Ma eleget kerteltünk, eszembe nem jutott fotózni.Hoztunk, ástunk gyümölcsfákat, mást is terveztünk, hamar este lett. No, meg, aki későn kezd hozzá, hamar abba kell, hogy hagyja. Viszont voltak intézni valók, meg még a betegem is karanténban van.  Így még a maradék szombati virágos fotók, mert oly szépek voltak, igaz ez csak válogatás, de hangulatot azért hoz.

2014. március 15., szombat

Tó vize







 "Tó vize, tó vize csupa nádszál.
 Egy kacsa,két kacsa odacsászkál."
 Weöres Sándor

E pár sor éppen aktuális volt, lett.

Tó partján jártunk

Várván a  hóvihart összecsomagoltuk Zsebit, s elindultunk a kedvenc horgásztavunkhoz. Itt minden adott volt, amit kedvelün: árnyékok a vízen,  virágszőnyeg a partokon, máshol mocsaras, zsombékos rész gólyahírrel. A fák éppen rügyezni kezdenek, a régi nád bugái még most bomlanak szét. Vadkacsák úszkáltak a tavon, nem zavarták a horgászokat, jól megfértek egymás mellett. Mi is köszöntöttük egymást, s kutyák a kutyákat. Jó levegő volt, napfényecske, mert igazából inkább bujdokolt többnyire, s csend, és nyugalom, nekünk pedig végre két után egy  megnyugtató, kikapcsoló, léleknyugtató együttlét.

Nem először jártunk itt, tavasszal is voltunk már, s azt figyeltem mindig más-más arcát mutatja nekünk. Most ezt a virágnyílósat! Sokat és sokszor fotóztam, s mennyi újat találtam most is.

S a beígért hóvihar, szél, eső nálunk eddig még elmaradt. Maradjon is ez így! Holnapra vár minket a kert. S eddig ez a hétvége oly szép volt (politikamentesen), őrizzük ezt a hangulatot.












2014. március 12., szerda

A reggel

a buszmegállóban találkozott velem. Én dideregtem, ő biztatott. S milyen igaza lett, ahogy suhant a busz, kelt fel nap, egyből megtelt melegséggel a világ. S  a buszról már egy új ember szállt le. Tele könnyedséggel, hittel és örömmel.

Aki sikál, mindenhol sikál. Benne van a vérében, beleköltözött,  már csak azt veszi észre, hát most is? Itt is?

A virágoskert tisztogatás után kiáltott. Elfordultam, nem akartam, fáradt voltam, majd... S egyszer csak fogtam a kapát, hajoltam, kapáltam, húztam, összegyűjtöttem. Elfáradtam. Ledőltem. A ledőlés volt a hosszabb, nem a munka. Egymást váltogatták, mintha csak együtt tudnának létezni. Estefelé már ledőlés sem volt, már csak kidőlés. Viszont ránéztem a kertre, s azt mondtam: megérte!

S mikor már mozdulni sem tudtam, sem kiegyenesedni rám néztek a barna szemek. A könyörgő szemek. Hajolni kellett, simogatni, sokat simogatni, dobálni, labdázni. Utána már csak azt kívántam a beígért vendég ma ne jöjjön el, jöjjön bármikor, csak ma ne, most ne!!!

A kívánság meghallgattatott, pedig, hogy vártam, hogy készültem.

S mostanában oly sokat mondom: egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni. Ma sok lovon ültem ezzel az egy fenékkel.

S egy búcsúmondat: ég az arcom, megkapta a Nap. Oly szép volt ez a nap, nem is vettem észre, hogy tavasz lett. Hogy korán világosodik, később nyugszik le a Nap. Valahogy elmaradt mindez mellettem, másra figyeltem.

Beragyogott mindent, a kertet, a fákat, a bokrokat, meleg volt, átmelegített, túlmelegített. Így volt szép.

(Sokakat olvastam, képtelen vagyok hozzászólni, mára ennyi telt tőlem.)

Mondás

A macska gazdát tart, a kutya simogatót.