Oldalak

2011. július 31., vasárnap

A Lilomkert piacon eső előtt








Már sokan beszámoltak fotókkal is a piacról. Ami minket megfogott, hogy a szemerkélő, majd változó módon hulló eső ellenére nagyon sokan jöttek ide. A környék parkoló autókkal volt tele. Engem, ahogy a fotók is mutatják az enteriőrök fogtak meg. Úgy tudom virágkertészet helyén jött létre a piac. Onnan maradtak vagy ezek is elárusító helyek?

Sajnos minket nem csak az eső sújtott az elemeim is lemerültek... azért némi hangulatot remélem tudtam idehozni. Minden volt mi szemszájnak ingere: ételben, italban, kézműves termékben, régiségben. Remélem mindenről szóltam. Azért egy tele pénztárca nem ártott volna, néha nagyon fájt a szívem. Viszont lesz még piac később is, bár lehet, hogy  a fotókon látható "szívnek kedvesek" már nem lesznek kaphatók. Majd lesz más....

Egy kis ízelítő Kapolcsról
















 Az Archaika(?) csoport kiállításán készültek a fotók. Tettem fel kevésbé jól sikerültet is a hangulatuk miatt. Szenzációsan helyezték el a műalkotásaikat a falusi gépek, szerszámok és a környezet  felhasználásával.

 Ferenczy Györgyék Petőfi műsora


 Bubutimár Éva és udvarbeli társai régi kiállítók.


 Gyerekekkel foglakozóknak szenzációs ötlet a  marionett színház: bábok, díszletek és maga a bábszínház.

Láttuk, halottuk még Kányádi Sándort, szót ejthettem a születéssarokban egy dúlával, amikor ott jártunk szinte nem is volt érdeklődő, anyák voltak ott szoptatni. Szenzációs programmal álltak pedig elő. Sajnálom, hogy eljöttünk, velünk szemben az időjárás: a júliusi október győzött.

2011. július 28., csütörtök

Öröm és üröm

Régen jelentkeztem, mert ha a házban voltunk, ott eddig nem volt internetünk.  Mától van. Ez az öröm. A billentyüzetet ékezetek, stb.) még szoknom kell, USÁ-ból került hozzám a gép, némi kanyarral.

Ami az üröm: elmentünk Kapolcsra, "Fagyba, hidegbe" két nap után ott is hagytuk vérző szivvel. Nagyon szeretek idejárni, számomra egész éves feltöltődést adnak a látnivalók, a programok. Idén időjárás úr intézkedett.... Megjártuk a Liliomkert piacot )esőben szintén, s ennek ellenére óriási tömegben, majd a Csigó malmot Gyulakeszin. Amiért itt meghaltam egy angyalos mártásos tál, olasz porcelán elérhetelen volt számomra, magukkal vitték az angyalok stilszerűen... Viszont láttunk, tapasztaltunk, tudjuk hol,mit érhetünk el, vehetünk..... majd, majd, majd.

Ami kimaradt  az eső miatt Szentbékkála, sajnáltam a házak, a sziklák miatt.

A fotókat majd otthon feltöltöm. S utoljára, de nem utolsó sorban: fiam szépen javul,a daganat úgy tünik visszahúzódott, de még kapja a kezeléseket. Kell ennél jobb hir kérdőjel

2011. július 14., csütörtök

Festett bútorok, s ami ezek ürügyén eszembe jut

A tálast egy alföldi bolhapiacon vettem. Kutatni kezdtem a tájegység után, ahol készíthették. Kiderült, csak élvezhetem, gyönyörködhetek benne, mert ez egy tálas, de nem köthető tájegységhez. Az látszik rajta, hogy régi, felmerült bennem esetleg más nemzetiségű lehet.  Így, a kutakodások során került kezembe ismét Kocsi Márta-Csomor Lajos könyve az Festett bútorok a Székelyföldön.


Csodálom az ismereteit, a szimbólumok világában való csodás jártasságát, ahogy "olvassa" ezeket. Bár, a könyvét tanulmányozva azokban a régi időkben egy ügyes mesterember pl. egy bútorfestő számára ezek élő dolgok voltak. Hasonló nagy tudású szimbólumismerő, akivel személyesen is volt szerencsém találkozni Kustár Zsuzsa.

Álomfejtő könyvét, aki nem találkozott volna még vele érdemes kézbe vennie, elmerülni benne. A szimbólumokon túl felfedezte az álomfejtésből indulva a népdalok egy másik olvasatát. Ahogy írja" a népdalok egy része álomként értelmezhető".



Szokás szerint próbálom antikváriumok révén megszerezni Kocsi Mártáék könyvét. Íme találtam egy riportot az egyik íróval, Kocsi Mártával. S egy találat, érdemes elolvasni, s mondjam rá, hogy jellemző? Gondolom, mindenki megtalálja mire is gondoltam..... Sajnos.

Elsők



Az első gyümölcstermésünk, s az első lekvár, amit hamar-hamar főznöm kellett belőle. Sajnos magas a fa, s valamikor a nyár elején egy szélvihar leverte a barackokat. A szomszédom mondta: majdnem sírtam, amikor megláttam. Ebből sejthető, hogy alig maradt a fákon, a fák alján viszont nem volt üres hely jó két méteres körben. Így dupla lett az öröm a kevés termés láttán, ami már túlérett volt és nagyon édes, lekvárnak való. (Sajnos tudok viszonyítani, mert amit vettem befőzni ennek nyomába sem ért, viszont szeretjük a baracklekvárt, azt főztem be, amit kaptam.)

S már régen szerettem volna írni egy másik elsőségről. Mikor néztük a HÁZ-at, kiderült, hogy a ház asszonya régi ismerősöm. Hamar lecsaptunk rá,  voltak, akik még utánunk is többször jöttek érdeklődni, nem akarták elhinni, hogy lekéstek, s hogy a döntés már nem fordítható vissza. Szóval a ház asszonya örült, hogy hozzánk került a házuk. S az ágakon  sajnos éppen háttal  látható angyalka ott várt minket az üres épületben. Egy gesztus, egy kis figyelmesség, az utódok "szárnyai alá helyezése":


Beköltöztünk, ismerkedünk a szomszédokkal, kérdezik, miért is vettük meg? (Körülöttünk hozzánk képest kisebb vagy nagyobb, de mindenképpen nagyobb és új házak vannak. Ritka, aki éppen egy parasztházat keres.) Mondom, hogy a volt háziasszony rokonlelkem. Rokonom? Á, nem! Csak éppen olyan  bolondos, érzelmes, romantikus (mi is a jó szó erre?) mint én. (S ő a párjában, is éppen olyan segítőre-támogatóra akadt a házkeresésben, vásárlásban, mint én.) S kicsit a szíve szakadt meg, amikor menniük kellett. Mi nők, már csak ilyenek vagyunk.

2011. július 3., vasárnap

Egy "szerelem" története

Macskás vagyok, kutyával a háznál találkoztam, amikor örökbe fogadtuk a régi tulajdonosoktól a kutyust (és a macskát). (Akkor még nem tudtam mit vállalok egyetlen könnyed mondattal.) Lassan derült ki: etetni kell, amikor nem vagyunk ott, ebbe a szomszédaink (akik végtelenül rendesek) besegítenek. Ők játszanak is vele.

Ahogy miénk lett a ház, ő tudomásul vett minket. Jöttünk, etettünk, elvoltunk egymás mellett. A kutyus labdáztatását a fűnyírásba besegítő embernek köszönhetjük. Lehet, hogy régen is így játszottak vele, s mi nem értettünk hozzá? Minden esetre ma már dobáljuk a labdát neki, ő megpördül néhányat a tengelye körül, s fut a labda után. Visszahozza, s a párom eldobhatja neki. Én nem, nekem más szolgáltatást is kell a labdadobás elé mellékelnem: kutyasimogatást. Simogatást a végtelenségig, vagy amíg el nem unom, s indulni készülök, avagy  addig míg ő meg nem elégeli (szerintem ilyen sosincs), s dobja a labdát a lábam elé, hogy én is dobhassam majd őneki. Simogatni kell, ha megérkezünk, felugrik a kerítésre, s jelzi: itt vagyok, gyere köszönts engem - simogatással. Aztán megígérem, hamarosan érkezem játszani is. Ha indulunk haza, megbeszélem vele, az indulást, a legközelebbi érkezést. Volt, hogy könnyeket láttam a szemében. Azt hittem, képzelődöm.

Aztán kezembe került Stacey O'Brien: Wesley kedvesem című könyve. Egy bagoly, egy gyöngybagoly és egy lány története. A lány egy bagolylaboratórium asszisztensnője, de más mesterséges környezetben foglalkozni a baglyokkal, s más az otthonában  4 napos korától egy sérült madarat felnevelni. S együtt élni, együtt tölteni 20 évet. Ennek a története ez a könyv.
"Mitől  függ tehát, hogy egy állat játékos-e vagy sem? Vagy minden állat az, csak mi nem ismerjük fel a jeleket? Annyival biztos nem lehet elintézni a dolgot, hogy az állatok készségeiket fejlesztik játék közben. Több olyan tanulmányra lenne szükség,  amelynek során a kutatók nem a nyugati tudósok - akik nem merik kijelenteni, hogy az állatok tudnak "örülni" vagy "bohóckodni", nehogy emberi vonásokkal ruházzák fel őket - elfogultságával közelítenének a játék témájához....Honnan örökölte az ember  az érzelmeit, ha nem állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az  állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek." Valahol választ kaptam e sorokban a kételyeimre. A gyöngybagoly játszott, örült, érzelmeket mutatott. Egy madár, egy bagoly! Akkor a kutyusnál is ezt tapasztaltam, csak nekem volt újdonság.

Az elődeink is nehezen hagyták ott, de nem tudták magukkal vinni, most már értem, megértem őket. Én is nagyon megszerettem, őt, ő is megszeretett minket. Nehéz otthagyni, öröm visszatérni hozzá.

Lámpák

Kimentem pénteken délután a HÁZunkba, s nem találtam a helyem. Az ember páros lény, s szomorú, ha egyedül kell lennie. (Tudom, ezt vállaltuk, de akkor is.) Imádom a házat, az állatokat, de egyedül is rossz. Aztán a ház  és a környezet varázsa magával ragadott, s feloldódtam.

Viszont elhatároztam vasárnap reggel visszautazom, mert bolhapiac lesz, s még mindig ernyőt keresek vagy legalábbis lámpát az éjjeliszekrényekre. Hol találtam, egy blogbejegyzésben Krisztinánál! Igaz ő is vendégségben fotózta, de akkor is. (Mint  a gyerekek...) Kicsit irigyeltem a tulajdonosokat. Egy kicsit. Igaza van Krisztinának, gondolom nyitott szemmel kell járni, járni a régiségboltokat, piacokat, netán garázspiacokat, aztán valahol csak ráakadok a megfelelőkre vagy találok valahol lüszter burát. Mert azt már megtudtam olyant keresek. Valahol megjegyezték, azért dobták ki, azért került a bolhán fillérekbe, mert nincs bura hozzá. Lehet, de akkor sem adom fel.

Viszont találtam egy régi mérleget. Ez a párom szíve vágya. Ő meg talált  a neten.  Bács megyében.... Közös gondjuk, egyikhez sincsenek súlyok. Enélkül meg mit ér egy mérleg? Akkor is, ha régi, akkor is, ha dísznek  (is) vesszük. Viszont, ha már mérleg van, lehessen  használni! Így mérleg nélkül maradtunk - egyenlőre.