Oldalak

2011. február 18., péntek

Újabb keresések

Régen írtam a házkereséseinkről, folytatom. Kerestünk és kerestünk, a típusos példákat írom/írtam  le a blogban. Volt olyan délelőtt, hogy két házat találtam. Gyors telefonok: egyiknél éppen akkor írták a lá a szerződést, a másikat akkor adták el. Megkaptam a tanácsot: szerződjek le ingatlanközvetítő céghez, mert akkor rögtön értesítenek, ha számomnra megfelelőt találnak. Érdekes, ahová még előtte pár hónappal bejelentkeztünk azóta is küldi, amiket talált. Igaz, hozzánk még nem érkeztek meg az ajánlatok....

Ahogy figyelgettem a hirdetéseket folyamatosan, azt láttam, aki reális (azaz elérhető vagy jelenleg elérhető és alacsony ) árat ad meg, azok a házak elmennek. Vannak, amelyek hónapok óta fent vannak a neten, magas áron. Tartják az árat és tartják a házat tulajdonosaik is. Egynémelyt irreálisan magas áron. Nem értem, kire és mire várnak, miben bíznak? Külföldi vevőkben?


Ez a ház már gazdára talált (igaz, csak talált, mert megvették, s áll, s romlik, mert semmit nem kezdtek vele), valahol egy faluban. Itt heteket szoktam eltölteni, naponta járok el előtte és fáj érte a szívem.


S a ház eredeti gazdáinak másik háza, bolt volt. Az utolsó lakója pár éve halt meg, azóta árulják. Ő a szívem csücske. Álom.... Mert drágán adják, mert sokba kerülne a felújítása, de leginkább mert sarkon van, nyílt helyen, túl nagy forgalom legkellős közepén. Semmi lehetőség az elvonulásra. Az álmok/ábrándok azért vannak, hogy lehessen róluk álmodozni.


És egy utolsó ház. A fotó gondolom mesél mindenről....

Mi pedig lassan feladtuk, félretettük a házkeresést, mert jött az ősz, jön a tél, ez az időszak a visszavonulásról szól. Sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak, már célirányosak vagyunk, s reméljük mindezt majd tavasszal  megújulva, s friss erővel hasznosítani tudjuk.

2011. február 14., hétfő

Emlék 2.


Gyermekkoromból került elő a fénykép. Még emlékszem, amikor nagyszüleim udvarán folyt a gabona cséplése, a  szalmakazal felrakása, azaz egy ilyen emlékem van, aztán jött a "téeszcsé", ahogy emlegetni szokták nagyszüleim, s már ott történtek a dolgok.... A fotó kicsi, nehezen láthatók az arcok, azt hiszem a lényeg a jelentésen van, a hangulaton, az emlékezésen.

A másik fotón pedig nászajándékok. Hallgatom a Duna tévén a házasságról szóló műsort. Mi is nagyot léptünk, hirtelen léptünk, vagy inkább csak feltettük az i-re a pontot. Akik nem a szenzációt látják benne, társaim az eM csoportból, a régi barátnő egy-egy kedves nászajándékkel örvendeztettek meg minket.

2011. február 9., szerda

Emlékek

Apám falusi gyerek volt, ismeri az itt élés előnyeit-hátrányait. Nem érti miért van bennem ez a végtelen vágyakozás egy parasztház után? Gyermekkoromat nagyszüleimnél töltöttem, már a szüneteket, s akkor velük éltem-dolgoztam, az összes falusi munkát. Mindig hozzájuk akartam költözni felnőttként. Ez nem jött össze. Innen tán a nosztalgia.

Aztán kezembe került Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a  világot. Ezer apró cikk és ezer apró cakk breviáriuma.



Elolvastam, s megértettem. Mintha visszamentem volna az időben 50-60 évet, ott jártam , éltem egy hajdani faluban, a gyermekkoromban. Az ő és az én falum között kb. 120 km a távolság, de a helyzetek, a hajdani falusi lét terei, kellékei, sőt gyakran még szavai is megegyeztek. Mindehhez hozzájött az ő  látószöge, ahogy belehelyezkedik a hajdanvolt kisgyermek gondolkodásmódjába, a világ felfedezésébe, körítve némi álomvilággal, misztikával. Nekem a könyv nagy olvasmányélmény lett.

Kedves”Faludi Ádám”, kedves hajdanvolt kisgyerek, gratulálok a könyvhöz. Megragadott a líraisága, mesevilága, s nem utolsó sorban az a falusi világ, amelyet körüljár. Nem titkolom, valahol saját gyermekkoromra ismertem benne, amennyiben a típusos élmények, emlékek, környezet valahol közös. Jó volt olvasni, visszatérni a hajdanvolt időkbe és emlékezni. Emlékezni arra a világra amely sajnos már csak az emlékeinkben él.- írtam  a blogjába könyve ürügyén.

S ha már könyveknél tartunk, jöjjön egy fotóalbum: Óvári Miklós 1001 domb meséi. Zala megye völgyeit, dombjait, hajdanvolt  hegyi hajlékjait járta be és körül, s örökítette meg felvételein. A fotókat látva az ember elgondolkodik: lassan összedűlnek a  régi boronaépítésű házak, pincék, eltűnnek, pedig ezek is múltunk részei, méltók lennének a megőrzésre. Hiszen a hajdani paraszti életforma emlékei, a múltunk részei.